Prológus ∆

- Hol van? – ordította Louis kétségbeesetten, majd újra és újra átfutotta a lakást. Kinyitotta az ajtókat, a ház minden zugában kereste, de sehol nem találta meg azt a bizonyos göndör hajú fiút.

Menjünk vissza a rég-múltba. Louis átment Harry szobájába. Ahogy pontosan látta azt: tiszta.

Amikor azt mondom tiszta, az most az egyszer nem azt jelenti, hogy rendezett. Hanem azt, hogy üres, hideg és lakatlan. Olyan volt, mintha Harry sosem létezett volna.

Kimerült, frusztrált, zavaros és teljesen rémisztő volt a gondolat, hogy a fiú elhagyta volna Cheshire-t. Louis Tomlinson összeomlott, a szó legszorosabb értelmében. Lerogyott a földre, összekuporodott az üres szobában és sírt.

Már nem volt zaj. Még a sírása is abbamaradt. Nem rázta őt többé a remegés. Csak feküdt ott, némán és törötten.

*****

Pár napba telt, mire a One Direction tagok kitudták hozni Louist a szobájából. Minden féle bánásmóddal próbálkoztak, a Toms cipői felégetésétől a szülei értesítéséig, az anyja pedig eltervezte, hogy ha kell, rátöri a fiára az ajtót saját erejéből.

Niall minden napot azzal töltött, hogy a zárt ajtóval szemben ült és halkan énekelt a másik oldalon lévő fiúnak. Lou hallgatta őt. Letörölte a könnyeit, mert nem számított, hogy milyen dalt is énekelt valójában az ír fiú, akkor is RÁ emlékeztette. Liam már az ajtó előtt ordibált önfeledten, hogy az idősebb fiú viselkedése gyerekes. Sok érvelés után, a Daddy Direction és Zayn úgy döntöttek, hogy hagyják, hogy Louis magától jöjjön ki onnan, hiszen idő kellett neki.

Amikor az ajtó végre kinyílt, Niall köszöntötte először zenekari társát egy szomorú mosollyal egybekötött öleléssel. Karjai közé vette az idősebb fiú törött testét, hátha majd köztük felmelegszik. Viszont ez nem így lett. Lou megmerevedett a kapcsolatban, majd hirtelen a fal egy pillanat alatt leomlott és ő ismét könnyekben tört ki.

- Nem tudom, mit csináltam rosszul – suttogta Louis két zokogás között és hiába próbálta megjavítani, a lélegzete kiszámíthatatlan maradt.

- Nem tettél semmit. Az, hogy Harry elhagyott minket, mindenkit meglepetésként ért – motyogta Niall halkan, kezével Louisét dörzsölte megnyugtatóan.

- Lou, Harry semmiféle üzenetet nem hagyott. Miért gondolod, hogy a te hibád? – magyarázott Zayn diplomatikusan feléjük.

- Mi más oka lehetne? Vele élek! Tudnom kellett volna, hogy ez lesz! – sikoltott fel a doncasteri fiú. Kétségbeesetten vonaglott, majd haragosan tört utat Niall karjaiból a világ felé.

- Louis! Nyugodj meg! Fürödj meg, öltözz át, egyél és ezt később is meg tudjuk majd beszélni – jelentette ki Liam, de az arckifejezése nem tett lehetővé vitatkozást.

Lou a padló felé fordította a tekintetét és hangtalanul kivonult a fürdőszobába, zuhanyozni.

Amint kisétált, Liam nyugodt külseje megrepedt.

- Mit csináljunk? Nyilvánvalóan nem mondhatunk neki semmit. Megígértük NEKI, hogy nem tesszük – szomorodott el még inkább a wolveramptoni fiú. A hüvelykujjával kezdett el babrálni és a válla fölött figyelgetett hátra, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Louis nem jött vissza.

- Megvigasztaljuk és megpróbáljuk rávenni, hogy felejtse el – mondta Zayn, arca hűvös volt és komoly, mint mindig, de a szeme mérhetetlen szomorúságtól csillogott. – Ez minden, amit tehetünk igazából.