13. rész ∆

Harry éppen, hogy kilépett a zuhany alól, hallotta, hogy valaki kopog az ajtón. Ő nem számított semmilyen látogatókra már, hiszen három napon belül elhagyja a kezelőközpontot.

- Ki lehet az? – csodálkozott magában a göndör hajú fiú. Egy törölközőt csavart a derekára, majd a szobájának bejáratához indult.

- Igen? – kérdezte Harry, amikor kinyitotta az ajtót; nem tudva, mire számíthat a másik oldalról. Sajnálatos módon, ez pofán csapta Harryt. Szó szerint.

- Mi a fene?! – kiáltott fel a fiatal fiú, mindkét kezét erősen a szúró helyre szorítva, az arcán; teljesen megfeledkezve a törölközőről.

- Hogy tehetted ezt, Harry?! Megtörted az ígéreted! – suttogta megtörten az újonnan érkezett látogató, az ajtó túloldaláról. Harry felnézett, hogy lássa az illetőt, de abban a pillanatban a szíve darabokra is hullott.

- Louis… - suttogta a göndör. A könnyei azzal fenyegetőztek, hogy kicsordulnak az ő ragyogóan zöld szemeiből. – Annyira nagyon hiányoztál!

- Ne! Ne próbálkozz ezzel nálam. Nem fogom ezt csak úgy, három kedves szótól elfelejteni! Te megtörted az ígéreted, megtörtél ENGEM! – Lou szeme összeszűkült, ahogy a fiút vizslatta.

- Kérlek, Lou; szeretlek! Engedd, hogy megmagyarázzam… - könyörgött Harry, nem akarta elveszíteni az egyetlen személyt, akit jobban szeretett, mint bármit a világon. Ezt nem engedhette meg magának. Nem tudott Louis nélkül élni, nem tudta nem szeretni őt. Megpróbálta… és nézd, ez hová küldte őt.

- Nos, időm, míg a látogatás véget nem ér, úgyhogy sietnék a helyedben – Louis a földre ült le, lábait maga alá temetve; türelmesen várt rá, a magyarázatra.

- Umm… Louis? Ha nem vetted volna észre, meztelen vagyok. Szeretnék először felöltözni?! – kérdezte Harry, kicsit kényelmetlen volt számára, hogy egyedül ő volt meztelen a szobába.

- Haz, ez semmi, amit nem láttam volna korábban. Csak… beszélj, miközben öltözöl – indokolt a doncasteri fiú, utalva kettejük múltjára. A fiatalabb fiú bólintott, majd öltözködni kezdett, egy halom ruhából.

- Az egész akkor kezdődött, amikor te és Eleanor összejöttetek… Azt hiszem – kezdte, miközben a bokszerét húzta fel. – Mivel korábban, az X factor alatt, már küzdöttem a szexualitásommal, de nem igazán emésztettem ezt meg, egészen addig. Addig nem kellett aggódnom miatta. Nem randiztál senkivel. Nem voltam féltékeny, mert nem volt kire féltékenynek lennem. De aztán közbejött Eleanor, és a történetben minden szétesett. Nem volt többé időd rám, a karodon mindig Ő volt odabújva, Ő csókolt téged, a hangok a hálódból… fenntartott engem egész éjszaka. Nem ettem, nem aludtam. Egyszerűen nem voltam… boldog. Hiányoztál és szerettem volna, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint előtte; Eleanor előtt. Ez volt… amikor először vágtam meg magam – Louis erősen lihegett, már nem tudott tovább csendben ülni, csendben, sírás nélkül.

- Tudtam… tudtam, hogy az egész az én hibám volt. Ezért mentél el… mert ellöktelek magamtól – az idősebb fiú egyre csak sírt, a feje szégyentől piroslott, pedig lefelé tartotta, ahogy zokogott.

- NEM! Lou-Bear… Ez… semmi nem a te hibád! – ült le Harry, Louis rázkódó teste mellé. Karjait körbefonta a fiú derekán, közelebb húzta magához, egészen az ölébe. – Ez nem a te hibád Lou; ez az enyém. Le kellett volna ülnünk, hogy megbeszéljük. Semmi baj! – suttogta Harry, a másik fiú fülébe, arcát halkan megcsókolva.

- Csitt! Lou; szeretlek. Nyugodj meg! – kezdte el ringatni Őt oda-vissza, majd mihelyst’ Louis megnyugodott, belekezdett a folytatásba.

- Nos, ez így ment egy ideig, míg végül már annyira rossz volt, hogy arra gondoltam, véget vetek az egésznek. Mert… úgy értem: Mit ér az életem, nélküled?! Ha nem kaphatom meg az egyetlent, amire szükségem van; miért próbálkozzak tovább? – Harry is kezdett darabokra szakadni, ahogy mind a két fiú csak ült és sírt, a padlón. – Készen voltam rá. Voltak tablettáim, a pultban, szép egyenes sorban sorakoztak. Arra gondoltam, hogy: „Hé, ez olyan lesz, mintha aludnék, csak nem ébredek majd fel reggel.” De akkor, felnéztem, és láttam a fogkeféd az enyém mellett, a samponod, a hajkondicionálód, és a tusfürdőd, a zuhanytokjában. Meg persze azt a hülye Toms-t, a WC mögött, és eszembe jutott a Neked tett ígéretem. Amikor Aident kiszavazták az X factorból, akkor léptél be a szobámba sírva, és könyörögtél nekem. Én pedig megígértem, hogy soha nem hagylak el. Megígértem. Megígértem, hogy nem számít, mi történik majd, én soha; semmilyen körülmények között nem hagylak majd magadra. És megtartottam az ígéretem, Louis. Én nem tettem meg, jöttem segítségért. Hogy jobban legyek, és tudjak veled maradni, és sosem megtörni az ígéretemet. Ezért hagytalak el. Én csak… próbáltam megtartani az ígéretem – most már Harry zokogott, ahogy Louis is. Tartották egymást, szorosan, erőteljesen. Erő kellett megbocsájtani, erő kellett szeretni, erő kellett továbblépni.